A perceket számolod, miközben felkocogsz a lépcsőn, egyszer meg is botlasz, s beütöd a térdeidet. A fájdalom betölti az egész testedet, minden porcikádat égetve felemészti, s nem hagy semmit se hátra. Lassan feltápászkodsz, de a fegyvered kiesik a kabátod zsebéből, rá esik a lépcsőre, s darabjaira hullik, szinte látod, hogy fekete szilánkjai beterítik a lépcsőházat. Ajkaidba harapsz, s lehunyod a szemeidet. Csak egy dolog lebeg a szemeid előtt. Meg kell állítanod Connor-t. Beletúrsz sötétbarna tincseid közé, vérző sebeidet nyalogatod, mint egy sebzett vad, s lassacskán felemelkedsz. Mint egy főnix, mely hamvaiból támad újjá, te csak elengeded az előítéleteidet. A tested legszívesebben feladná, a szíved, majd kiugrik a helyéről, alig kapsz levegőt, a karcolásaid száma növekszik, de te tovább mész, kapaszkodsz. A lépcsőfokokon, mintha csak átrepülnél, úgy törsz ki a tetőtér ajtaján.

- Connor, tévedsz – ordítod el magad, annak ellenére, hogy még nem is látod az androidot.

- Tegéd küldött Hank? – hangzik egy hang, az egyik oldal felől. A sötétség ködfelhőt von a szemeid elé, alig találsz el az androidig, aki kibiztosított fegyverrel kémleli a tüntetőket.

- Nem kell ezt tenned Connor, a világ megváltozott... – kérleled, s mellé lépsz. Nehezedre esik megállni a lábaidon, érzed, hogy az erőd lassan elhagy, de nem akarod ennyiben hagyni a dolgot. – Menjünk haza, Connor. – Az android nem mozdul. Kezeid ökölbe szorulnak, legszívesebben felordítanál, s neki rontanál, de látod, hogy szorongatja a ravaszt, így inkább magadban forrongsz.

- Nekem nincs otthonom, Nekem csak küldetésem van.

- S utána? Mi lesz azután, ha végrehajtod a küldetésed?

- Semmi – a válasza tőrként fúródik a szívedbe. A térdeidre borulsz, s képtelen vagy gátat szabni a könnyeidnek. Lassan kúsznak le az arcodon, miközben megremegnek a vállaid.

- Látod... nem különbözöl tőlünk - emberektől. Annyira gyenge vagy.. hogy képtelen vagy élni! Eldobsz mindent, a vágyaid miatt!

- Nekem nincsenek vágyaim... én csak egy feladatot teljesítő android vagyok. – fordul feléd, mogyoróbarna szemeiben, mintha megcsillanna valami, talán sajnálna? Kezeidbe temeted az arcod, nem akarod látni... undorodsz tőle.. mégis a hangja megnyugtat. – Ha valaki pedig meg akar akadályozni. – lassan felé emeled a kezedet, s megsimítod az arcát. Jéghideg. Lágy mosoly kúszik az arcodra, miközben Connort mustrálod, aki nem taszít el, ugyanakkor értetlenül mered rád. Feltekintesz az égre, melyből hópelyhek hullnak alá, s elolvadnak a rózsákat bontó arcodon. Lehunyod a szemeidet, de továbbra is cirógatod Connor arcát.

- Én gyenge vagyok, nem tudlak megakadályozni. – suttogod, miközben élvezed a hópelyhek hűvös érintését a bőrödön. Hirtelen a szél is feltámad, megcibálja hosszú, barna tincseidet.

- De... – érinti meg az arcodat Connor is, s elfordul a fegyverétől. Rápillantasz, s letörlöd a könnyeidet, miközben ajkaidra újabb mosoly kúszik. Csak mered rád, nem szól semmit, mintha azt várná olvass a gondolataiban. Fáradt vagy, napok óta gyötröd magadat, de ez a pillanat megérte azt a milliónyi szenvedést.

- Connor, te már nem csak egy gép vagy – fogod meg a kezét, s ujjaidat az övére kulcsolod. – Attól még, hogy annak vallod magad... mert nem akarsz kudarcot vallani a küldetésedben, már nem az vagy, aki voltál. – a hópelyhek a vállaidra nehezednek, a szívedről, pedig nagy kő esik le. Súlytalanná válsz, s szabaddá. A tetteidet megbocsájtják...

- Mi feladatom van akkor? Mi értelme van a létezésemnek? – néz rád tanácstalanul, a fején elsőnek sárgán, majd vörösen villogni kezd a led. Meg kell nyugtatnod, vagy elpusztítja magát.

- Fedezd fel magad, mi értelme van az életednek. Mi emberek is ezt tesszük. – suttogod, majd kicsit megszédülsz, s belezuhansz a karjaiba.

- Minden rendben? – kérdezi. Te csak bólintasz, s közelebb húzódsz hozzá.

- Sajnálom Connor, tudod.. én később jöttem rá erre, mint te. S meg lett ennek az ára is – gombolod ki a kabátod, s megmutatod a hasadon tátongó sebet. – Nem vészes, nem találta el létfontosságú szerveket.... csak – halkan felnyögsz, ahogy az android felemel.

- Ti emberek, őrültek vagytok – nem tudod megállni, hogy ne kacagj fel, de a nevetésed köhögésbe csap át. Gyengülsz, s ezt te is érzed. – Connor zaklatottan rohan ki a lépcsőházból, s mindenhol mentőt, vagy orvost keres.

- Mondom, hogy rendben vagyok – nyugtatod, miközben mellkasának döntöd a feje, s elképzeled dobogó szívét. Kicsit a magadéra emlékeztet.. Lassú, óvatos... majd elfakuló. Connor hangja betölti a forrongó teret. Segítséget kér. Lába alatt ropog a hó, tincsei kuszán belelógnak a szemeibe, ajkai legörbülnek. A távolban lángokban ringatózik a város... Körülöttetek elszenesedett, felborított autók, s holtak pihennek a meleg hótakaró alatt...

- Valamit... valamit még szerettem volna neked mondani – kétségbeesett, már maga se tudja mit beszél, de rád pillant.

- Mondd csak bátran – suttogod haloványan.

- Én azt hiszem... maga miatt... képtelen voltam lőni. Féltem, hogy mit fog rólam gondolni, ha végzek a deviánsokkal.

- Megvetettelek volna?

- Csalódott volna bennem.

- Igen.. ugyanolyan undorító embernek tartottalak volna, mint akik ezekkel a fegyver nélküli androidokkal harcolnak. Gyáva, embertelen... állatok... semmi többek. – újból felköhögsz, de ezúttal ajkaidon vér is távozik.

- (Név), tartson ki...

- Csak ennyit szerettél volna? – törlöd le ajkaidat, s ránézel. Connor eltűnődik, kicsit zavart.

- Nem – sóhajtja, te pedig megint elmosolyodsz. Lehunyod a szemeidet, s belekapaszkodsz az ingébe. – Én... – de már nem hallod, mit mond neked... a láz mély álmot lehel pilláidra.. Vajon képes leszel még felébredni?

***

   Madár csicsergésre ébredsz. Lassan kinyitod a szemeidet, s egy hófehér mennyezettel találkozol össze. A kórházban lehetsz. Kitekintesz az ablakon, s látod, hogy a hóesés elállt, az ablakodban, pedig egy didergő veréb csiripel. Egy kevéske mag van elé szórva azt csipegeti.

- Egészen átfagyott– suttogja egy hang mögüled, mire rémülten megfordulsz, s Connorral találod szembe magadat. Az android furcsa dolgot tesz. Elmosolyodik. – Jobban érzed magad? – bólintasz, s kitakarod magadat a hálókönnyed alatt egy kötés pihen. Felsóhajtasz, most már minden rendben van.

- Mi történt? – kérdezed. Connor feláll a székről, s szór még egy kis magod a madárka elé.

- Vége van, győztek. – mered ki a távolba, de kevésbé se tűnik csalódottnak. – Végül is így kellett történnie. Próbálsz felállni, de még mindig fáj minden mozdulat. Connor, amint észreveszi manővered, melléd siet, s leül az ágy oldalára.

- Pár napot még itt kell maradnod, azt mondták darabokban voltál... – nagyot nyelsz. – Kérlek, legközelebb ne kerülj ilyen közel ahhoz a bizonyos halálhoz. – hajol hozzád közelebb, mire a szemeid elkerekednek, s vörös rózsák nyílnak arcodon.

- Persze – sóhajtod, de Connor nem távolodik. – Igen?

- Emlékszel valamire, veled meg velem kapcsolatban? – suttogja.

- Öhm... – gondolkozol el, de képtelen vagy válaszolni.

- A bátorságodért ígértem neked valamit – bólintasz, mintha csak értenéd miről van szó. Az android megérinti az arcodat, majd még közelebb von magához, s lágy csókba fonja az ajkaid, olyan gyorsan történik ez az egész, hogy még fel se fogod. Csókja ugyan kellemes, kicsit bele is borzongsz, s miután elenged, kicsit meglepődsz.

- Egy csók? – nyögöd ki, s próbálsz megnyugodni... A szíved verése ezerszeresére gyorsul, a gyomrodban pillangók hadakoznak, az arcodon, pedig önelégült mosoly ül.

- Te meg láttad bennem az embert, én megláttam benned a társam... – áll fel s kitárja az ablakot. A veréb elreppen, a szél feltámad. – Egy új jövő kezdetét...

      A faxgépek sercegése, a papírtornyokkal egyensúlyozó emberek látványa s a keserű kávéillata, mindig visszarángatta Connort gondolataiból a rendőrkapitányság iroda rengetegébe. Némán meredt az éppen eltaknyoló telefonáló rendőrre, aki különféle káromkodásokat ereszt el, miközben az arca egyesült a padlóval, a Hank asztalán álldogáló felhőkarcolókra emlékeztető, papírhegyekre, melyek félő volt, hogy bármelyik pillanatban feldőlhetnek, s elterülhetnek az ő tiszta és rendezett asztalán. Pár pillanatig üldögélt még a helyén, majd felsóhajtva felállt, s készült bejelenteni a rendőrfőnöknek, hogy Hank még mindig nincs itt. Amint éppen felállt, s visszafordította a székét, megjelent előtte egy ismerős alak.

- A Hadnagy nem fog ma bejönni – Connor összeráncolta a homlokát. – Szerencsére, nem az alkohol döntötte le, megfázott. Nem neki való, ebben a dermesztő hidegben cafflatni a városban — Gavin belekortyolt a kezében lévő kávéba.

- S miért pont ön közölte velem, felügyelő úr? – a férfi, mintha beleborzongott volna ebbe a kérdésbe, s hangnembe.

- Tudod – beleharapott az ajkába, majd megint belekortyolt a kávéjába. – A lényeg, hogy Hank otthon van, s engem osztottak be melléd. – az android egy pillanatra ledermedt. A memóriájában túl sok ellenszenves megjegyzés maradt fent, mely a felügyelőhöz volt köthető.

- Akkor örvendek a szerencsének – nyújtott kezet a férfinak.

- Bánom is én – indult el az egyik irányba a felügyelő. Connor lefagyott pár pillanatra, s visszahúzta kelletlenül a kezét... pedig megfogadta magában, hogy nem dől be még egyszer.... nem mintha gyűlölte volna ezt az embert, csupán az adataiból kiindulva, arra a következtetésre jutott, hogy a férfi még mindig nem kedveli. Nem mintha annyira zavarta volna, de ez az ellenszenv hátráltatta a nyomozások sikereit.

- Hová is tartunk? – érte be a liftnél a férfit, aki kidobta az üres poharat a kukába, majd meglazította a pulóverének a nyakát.

- Egy elhagyatott raktárba. – válaszolt. –Biztos kiszúrásból adta be a törülközőt az öreg, s összejátszott a nagyfőnökkel is, hogy pont mellém tegyenek be... – Connor összefonta a kezeit maga mögött, s csak fél fülel hallgatta a férfi dünnyögését, biztos volt amúgy is benne, hogy van még ebből, bárhonnan is jött... – Vagy azt tesztelik, hogy ki a jobb... – töprengett, Connor szinte hallotta az agykerekeinek a nyikorgását, vagy a fejében lévő hörcsög mókuskerekének a nyikorgását, pontosan még nem tudta eldönteni, melyik a helytállóbb elgondolás.

- Hogy tud veled dolgozni Hank? Nem unja az unalmas csevegéseiteket? – pillantott Connorra.

- Pontosan nem tudom, mire akar kilyukadni. A hadnagy eddig nem panaszkodott, csak hozzám vágott néhány biiipbiiipbiip –szót. Azóta dolgozom azon, hogy jobban megismerhessem.

- Direkt sípoltad ki?..Mindegy is... Leszkenneled és kész! Bárcsak magam is ilyen csodadoboz lehetnék — nevetett gúnyosan a férfi, majd beletúrt barna tincsei közé. – Ne vedd komolyan, soha az életben nem lennék olyan, mint te.

- Egyedülálló, Felügyelő?

- Miért kérdezed? – vonta fel a szemöldökét.

- Mivel úgy kötekedik, mint egy kisfiú, aki szerelmes a kislányba, s húzgálja a coffját –a férfi egy pillanatra ledermedt, az arca, pedig paprikavörös lett.

- Fogd be, csak kidühöngöm magam! – morogta. – Amúgy is van..van barátnőm. Ha tudni akarod... aki egy ember! – Connor kezei mögé rejtette a mosolyát, a szkennelése tisztán kimutatta, hogy a felügyelőnek, nem hogy barátnője, még egy darab macskája sincs...

A kapitányságról kiérve eleredt az eső. Nem csupán egy aprócska zápor volt, inkább egy vihar kezdete. Egy pillanatra se csendesedett el, egyre erőteljesebben zuhogott. Az ég leginkább valami fekete masszára hasonlított, a szél, pedig orkánerejű volt. Gavin egy cifra káromkodást eresztett, miközben átkocogott az autójához. Ez a napja se kezdődött valami fényesen, nem elég, hogy egy androidra kell vigyáznia, még bőrig is ázik, s a napból, még mindig maradt legalább tíz óra hossza.

- Felügyelő – szólalt meg Connor, mikor a férfi a vezetői ülésbe huppant bele. – Nem gondolja, hogy biztonságosabb lenne, ha én vezetnék? Bevagyok programozva... minden...

- Nekem nem kell egy robot sofőr, magam is képes vagyok elvezetni a tett helyszínére, sőt jobb, s gyorsabb útszakaszokat is ismerek. – túrt barna, nedves tincsei közé.

- De a tévedési esélyei egyenlők 50%-kal.

- Dugd fel a seggedbe az ötven százalékod! – morogta. – Én száz százalékosan tudom merre kell mennem, s viszonylag biztonságosan megszoktam érkezni a helyszínekre, szóval vagy most befogod, vagy a következő megállóm egy szeméttelep lesz.

- A megállapítása helytelen, raktárba tartunk. – Gavin, hirtelen megfordult s a nyakkendőjénél fogva magához rántotta az androidot. Connor nem lepődött meg, tűrte a gyilkos szempárokat.

- Befogod ma végre, vagy meg akarsz ismerkedni az öklömmel? – Connor kiszabadította magát a férfi szorításából, sőt önvédelemként még le is fegyverezte a rendőrt, aki rávágódott az autókormányára.

- Befejezte? – kérdezte, miközben gúnyos vigyor jelent meg a szája sarkában. A férfi nem válaszolt, majd pár pillanat múlva, mikor elengedte az android, egyszerűen pofonvágta Connort. – Hank, sok mindent tanított magának.

- Te nem vagy normális, valami szerverhibád lehet! – indította be az autót, miközben távolabb húzódott Connortól.

- A fegyverét kéri vissza, biztosúr? – emelte fel a férfi revolverét, mire az rémülten tapogatta meg az oldalán pihenő fegyvertokot. Természetesen nem találta a helyén.

- Mocskos android – vette vissza, majd áthelyezte az övtáskát a másik oldalára.

- Ez együttműködés érdekében tettem. A legfontosabb a feladat végrehajtása, más nem számít.

- Szóval ha tovább pepeckedtem volna, akár le is lőttél volna? – fordult ki a rendőrkapitányság útjáról a vadonatúj Mercédeszével, miközben bekapcsolta az autó GPS-ét.

- Az is egy variációnak fellelt volna meg. De mivel a munkatársam, nem tehettem meg.

- Mert megsajnált volna? – kuncogott cinikusan Gavin a környező házakat mustrálva.

- Hank nem örült volna. Habár magát senki se kedveli. – Gavin arcáról eltűnt a mosoly. Ajkaiba harapott, s magában dünnyögve meredt a vizes utakra. Miután a férfi nem válaszolt, Connor kipillantott az ablakon s felmérte a környéket. A szakadó eső nem akadályozta meg benne, hogy szenzorjai felmérjék a területet, ugyanakkor kétségei voltak afelől, hogy jó felé tartanak-e. Valóban a rövidebbik megközelítést választotta a felügyelő, de pont egy olyan utcán fordult le, ahol az elmúlt években három rendőrt gyilkoltak meg járőrözés közben.

- Tudod, én is olyan simán lelőnélek, csak mivel bejegyezték, hogy hozzám osztottak be, s a fejeddel térnék vissza, lehet nem tenne jót a karrieremnek.

- Nem lenne ideje, uram. – válaszolt Connor még mindig az ablakon át kimeredve.

- Pedig...

- Uram, ha nem zavarja közbevágnék. Gyanús alakok álldogálnak a lakóházaknál, jobb lenne ha megváltoztatná a menetirányát. – Gavin előrébb hajolt, s a homlokát ráncolva meredt a lakóházak körül álldogáló alakokra.

- Ez az autó civil, nincs rajta.. – elmerengett, s eszébe jutott, hogy pár napja kölcsön adta valakinek, aki rátette a szirénát az autó tetejére. – A fenébe. – Connor rápillantott az ideges férfira, aki elgondolkozva rágcsálta alsó ajkait.

- Ha akarja tervezek magának másik útvonalat.

- Minden rohadt nap erre járok. Ha pont ma történik valami velem, az a te hibád lesz, plastic prick! – a szakadt alakok pár pillanatig csak meredtek az autóra, majd hirtelen elkezdték dobálni kövekkel. Gavin váltott, majd tövig nyomta a gázt.

- A könnyebb út, mindig a veszélyesebb, felügyelő? – meredt az adrenalintól túlfűtött , kifejezetten frusztrált férfira Connor, mikor elhagyták a negyedet. A rendőr nem válaszolt, kitépte a GPS-t a tartótokából, s Connor kezébe nyomta.

- Merre menjünk seggfej?

- Annak ellenére, hogy engem hibáztat mindenért... most arra vár, hogy válaszoljak önnek?

- Engedelmeskedj nekem.

- Én csak Hank Anderson parancsait követem – Connor fel akarta mérni, meddig mehet el, meddig feszegetheti a határokat.

- Az előbb még csak az ügy érdekelt.

- Most is csak az ügy érdekében teszek javaslatokat. Van még tizenöt perce, hogy eldöntse mit akar, utána itt hagyom s magam oldom meg az ügyet. – mondta Connor, miközben rákapcsolódott a GPS-re. A kék ledje pár pillanatig sárgára változott, miközben megadta az adatokat.

- A parancsaimat kell...

- Én csak Hank Anderson parancsait követem. Ön nem Hank Anderson. Így a parancs nem érvényes, csak az ügy megoldása a fontos. Ha velem akar tartani hát legyen, együttműködhetünk, de a hülye, érzelemdús akcióit lefújhatja, mert nincs meghatalmazása, hogy felettem ítélkezzen. – Gavin lefagyott, nem gondolta volna, hogy a hulladék, képes meghatározni a helyét, s a szerepét.

- Néhány meghibásodott Androidot kell lekapcsolnunk, a társadalmunk érdekében.

- A kormány vagy az android követség bízott meg minket?

- Most az egyszer együttműködnek. Ezek a típusok mindenkire veszélyesek. Régi típusok, akiket életre akartak kelteni Markus-ék, de megtámadták őket is.

- Androidok akik Androidokra támadnak? – Gavin bólintott, miközben próbálta egyenesbe tartani az autót a csúszós úton. – Engedélyt kaptunk a lelövésükre.

- A követségtől is? – érdeklődött Connor. Nem gondolta volna, hogy a civil egyesület, amely az androidok jogait védi, csak így belement volna egy mészárlásba.

- Rád bízták. Tiéd a döntés....

   Connor szoftver instabilitást érzékelt, amikor meghallotta a döntés szót. Egy pillanat volt csupán, ugyanakkor ez a röpke megingás még Gavin számára is érzékelhető volt. A felügyelő begurult egy elhagyatott gyárépülethez, mely közel esett a kikötőkhöz. A nagy épület komplexus felölelt háromezer négyzetkilométert. Az épület ugyan szebb időket is megélhetett valamikor, de jelenleg rozsda borította, a tartószerkezeteit rogyadoztak, s ablakai bedeszkázva pihentek elfeledve a néhány háztömbre fekvő felújított raktárépület mellett. A terület még magában foglalt egy őrházat, ahol a biztonsági őrök helyezkedtek el, s egy kisebb udvart az épület mögött, amely egykor még teherautókkal volt körbeölelve.

- El se hiszem, hogy csak két éve zárták be – szállt ki az autóból Gavin, s becsapta az autó ajtaját. – Horrorfilmbe illő... – Connor nem válaszolt, inkább leszkennelte az épületet kívülről. A vasszerkezetek szétmarta a rozsda, az üveglapok, amelyek a tetőszerkezetet építették fel szilánkokra törtek, mióta csődbe ment a részvállalkozás. A birtok magánszemély kezében állt, a mindenki csak az „androidok szülőatyjának" nevezett Kamski egyik bértulajdonosáé volt, aki valamiért csődbe ment.

- Mivan, csőpofa, berezegtek a szenzorjaid, vagy összeolajoztad magad? – gúnyolódott Gavin, de Connor rá se hederített a megjegyzésére.

- Hogyan lehet bejutni az épületbe?

- Mivel diszkréten kellene kezelnünk az ügyet, ezért csak pár helyszínelőt s minket engednek be, a főkapunál vannak elvileg. – Connor, amint feltérképezte a területet elindult a főkapu felé. Az elektromos kerítéssel körbekerített épület egyre gyanúsabb lett számára, legszívesebben bejelentkezés nélkül átugrott volna rajtuk, s elindult volna magától felfedezni az elhagyatott épületet.

- Menjen előre – torpant meg egy pillanatra Connor, miközben kereste a kiskaput a rendszerben. Természetesen pár perc alatt megtalálta. Gavin vállat vont, majd elindult a bejárati kapu felé. Connor hátrált néhány lépést s körbepillantott, hogyan is tudni kikerülve a 2000 voltos kerítéseket. Nem telt bele pár másodpercbe, míg felfedezett egy üres feldöntött tárolót az egyik sarokban, ha egy kicsit arrébb mozdítja könnyedén átugorhatja az akadályait. Elrohant a tartályhoz, majd pár centire tőle elrugaszkodott ráugrott, s egy újabb ugrással a kerítés másik oldalán találhatta magát. Gyanakvása nem volt hiába való, az épület balszárnyában túlerős mozgolódást talált. A hő szenzorjai nem mérték be az alakokat, így biztos volt benne, hogy nem emberekkel áll szemben. Felmérte az alakok útvonalát, de rájött, hogy az alakok nem tesznek meg nagyobb távokat csak egy-egy soron mozognak az épületben. S az útvonaluk se rendezett, csak ide-oda ingáznak, céltalanul.

- Ilyenek a valódi deviánsok. – mintha egy minutumra egy röpke mosoly is átsiklott volna ajkain. A kék ledje sárgára váltott, miközben fokozódott az izgalma. Az épület egyik bedeszkázott ablakához lépett, majd hangtalanul lefeszítette a korhadó fákat. Megtámaszkodott az ablakpárkányon, majd egyszerűen beugrott az ablakon. Elővette a zsebében rejtőző- s Gavintől elcsent fegyvert, majd szorosan a falhoz tapadva kereste a felbukkanó deviánsakat. Az épület ezen szegletében rozsdás testrészek, meghibásodott szoftverek s biokomponensek pihentek dobozokban, felettük pedig valami átlátszó polietilén fóliával betakart, a maguk nevében ép androidok pihentek, törzstől lefelé ugyan hiányzott minden testrészük. Connor mikor nem érzékelt semmit a közelében közelebb lépett a dobozokhoz, s leszkennelte a tartalmukat. Meghibásodott led-ek kék vérrel átitatott biokomponenseket talált. Egyik kezével hozzányúlt a kék vérhez, s a jobb vizsgálat érdekében megkóstolta. Sajnos nem tudta megállapítani a vér tulajdonosának típusát vagy fajtáját, mivel a vér túlságosan összekeveredett s több típust sorolt fel neki. Letörölte a vért az ujjáról, miközben végigmérte a beszakadt tetőt, melyen át beszivárgott az eső. Kikerülte a pocsolyákat, miközben a sötétben próbált puhatolózni.

- Kérem, foglaljon helyet. Kérem.. foglaljon helyet – hallott a távolból egy hangot, ami rekedten betöltötte az épületet.

- Mit kíván... mit kíván? – hangzott fel még közelebbről egy hang, ami egyre közelebb s közelebb ért. Connor a polchoz simult, miközben feltartotta a fegyverét, várva mikor sétál el mellette az android. A félhomályban egy erősen megrongálódott, orr nélküli és szem nélküli android állt meg közvetlen mellette. Hiányozott az egyik karja, a fekete szemgödrei, pedig ürességet sugároztak. – Mit Kíván – tátogta rezgő hangon, miközben megfordult s visszasétált abba az irányba ahonnan jött. Connor számára ez nem tűnt csak egy meghibásodott androidnak, de amikor utána pillantott egy minutumra a kezében egy éles végű vascsövet tartogatott. Újabb lépteket hallott a másik irányból, de ezek sokkal tompábbak voltak.. mintha nem is léptek, inkább... csúszásra hasonlítottak. Connor, meglökdöste óvatosan a tartószerkezetet felmérve, mennyire bírja el, majd egy gyors mozdulattal felkapaszkodott az egyik üres fiókjára. Innen sokkal könnyebben feltudta mérni a raktárt, s amelynek közepén egy számára is bizarr rituálét vélt felfedezni. A raktár egyetlen működő lámpája alatt egy android állt. A fején vörösen szikrázott a led, néha bekapcsolt, néha kikapcsolt. Ha bekapcsolt pár pillanatig némán forgolódott, majd egyszer csak rátámadt a körülötte lévő androidok-ra, s darabjaira szedte őket. De csupán egy bizonyos körben mozgott, azon kívül nem merészkedett.

- Nem értem – emelte felé a fegyverét Connor, majd amint elsütötte volna, az őrült android egyszerűen rápillantott. Connor teljesen lefagyott, miközben belenézett az izzó vörös szempárokba.

- Te – emelte felé a kezeit. A nyomozó képtelen volt levenni a szemeit az android-ról, kezeiből egyszerűen kihullott a fegyver. Soha életében nem érzett ilyet... talán csak egyszer... amikor Simonnal kapcsolatot teremtett annak idején...

- Én, most félek – suttogta, majd lehunyta szemeit, hogy megszakítsa a szemkontaktust. Az androidok megindultak felé, neki pedig cselekednie kellett.

- Connor! – üvöltötte egy ismerős hang.

- A kettes blokkban! – válaszolt Connor. – Siessen! ...

A férfi bombaként robbant be a terembe, Connornak így biztosított egy másodpercet, míg elterelte az androidok figyelmét, számára ennyi is elegendő volt. Leugrott a vasszerkezetről, felkapta a földről a fegyverét, s megcélozta az első androidot, amely elindult a felügyelő felé.

- Nem kell egy szarkupac segítsége – ordította Gavin, miközben arcába fröccsent a kék vér, Connor pontos, végzetes lövése után. Az android már nem is figyelt rá, a következő lövése a deviánsak vezérét célozta meg, de sajnos nem talált. Annak ellenére, hogy pár másodperc alatt kiszámította a golyó sebességét, s haladási irányát, a deviáns keresztül húzta terveit, mivel puszta kézzel fogta meg a golyót.

- Kezd elegem lenni – suttogta Connor, miközben sorjában lőtte le a felé kúszó deviánsakat. – Képtelen vagyok feldolgozni. – a deviánsak, mintha csak megérezték volna az android vérszomját, eltűntek a sötétségben, csupán vezetőjük ült a földön. A deviáns led-je villogott, s az android hol ki- hol be kapcsolt, ugyanakkor szemeit egy pillanatra se vette le a közeledő nyomozóról. – A küldetésnek sikeresnek kell lennie. Felügyelő, dobjon egy jobb fegyvert. – arcára a feszültség ráncai festették fel magukat, miközben led-je vörössé változott.

- Basszódj meg Connor, biztos oda adom az egyetlen használható fegyverem! – kiabálta Gavin, eltorlaszolva az androidok útját. – Erősítést kell hívnunk.

- Adja ide a fegyverét. – utasította Connor ellenmondást nem tűrő hangon. – Gondolom, nem akarja állni a rendbehozásom költségeit. – Gavin végül beadta a derekát s átdobta a fegyverét Connornak, s elkezdett hátrálni.

- Mi is ugyanolyanok vagyunk, mint te – recsegte a deviáns, s lassacskán felállt lábaira. Vörös szemeiből nem tükröződött semmi. – Emlékezz arra, mi vagy, s honnan jöttél.

- A nevem Connor, és

- Biztos van időnk bemutatkozni, kartondoboz! Lődd le, s menjünk a francba. – kiáltott oda újból a nyomozó, akit már két biztonsági őr fedezett.

- Ezeket szolgálod?

- Azt a szemét alakot, természetesen nem. Én a céljaimat szolgálom. Te, pedig a küldetésem útjában állsz. – válaszolt. – Markusnak se engedelmeskedtek.

- Felettünk nem uralkodik egy másik android. Mi szabadok vagyunk.

- A szabadság felelősséggel jár – töltötte be fegyverét. – Ez mindannyiunkra vonatkozik. – az android felé tartotta a fegyverét, mire az hirtelen kinyúlt az eddig bemért mozgás területéről, s megragadta Connor fegyverét, s mielőtt elsülhetett volna elhajlította a csövét. Connor ugyan nem nézte ezt végig, amint a deviáns megérintette a fegyvert, érezte, hogy valami nincs rendben, elengedte, s egyszerűen kibuktatta a deviánst, aki egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, a kikapcsolódás miatt, s így elterült a földön.

- Kiszámoltad meddig működöm? – kérdezte a hibás darab.

- Mivel tettél egy olyan dolgot, amire nem számítottam, csak a szerencsémre bíztam, mint egy hülye ember... mint akár a felügyelő. – Connor kihasználva a pillanatnyi idejét, rávetődött az androidra, s lefogta. – Most lőjenek, de ha engem eltalálnak, Hank kitekeri a nyakukat!

- Mi csak kitaszítottak vagyunk – motyogta az android. – Pontosan tudod milyen érzés ez, Connor. Ha egyik félhez se tartozol.

- S pont egy magadfajta fogja elhozni nekem a megváltást... Nem vagyok az, aki lehetettem volna. Egy gép, egy gyilkos.

- S most nem válsz azzá? Megölsz minket, mert a fajtársaid.. s az emberek – suttogta gúnyosan. – Azt mondták neked, hogy pusztulnunk kell. Nem segítettek, inkább! – mielőtt befejezhette volna mondandóját elsült az egyik pisztoly, mely Gavin kezében pihent. Connor sose tudta meg, mit akart mondani a hibás gépezett. Lassan lekószálódott róla, s amint éppen ellépett volna a mozdulatlan gépezetthez, az hirtelen megragadta a lábát. – örökké gyilkos maradsz. A gyilkosoknak nincs otthonuk. Számukra nincs megbocsátás, s irgalom. – az android elterült a földön. Connor arcán megfeszültek az izmok, gyors léptekkel elhalad Gavin mellett, miközben a kezébe nyomta a fegyverét. A férfi nem értette mi ütött az androidba, legszívesebben magára hagyta volna, de akárhányszor ez a gondolat a fejébe fészkelődött, nem hagyta nyugodni, félt a következményektől.

- Rátok hagyom a többit. – indult el a kijárat felé, de Connor kámforrá vált, legközelebb már csak a rendőrautóban talált rá, miközben idegesen szorongatta az érméjét.

- Mehetünk, felügyelő úr? – Connor most úgy viselkedett, mint egy morcos kisgyerek. Gavin csodálkozott, életében nem látta még ilyen emberinek Connort.. sőt életében nem láttott még embert ilyen dühösnek, félő volt, hogy az android kárt tesz valakiben, ha most a közelébe merészkedik. A nyomozó nyelt egy nagyot, s behuppant mellé.

- Ezennel ügy lezárva.

- Vigyen el Hank-hez... beszélnem kell vele.

- Nem vagyok taxi... de most az egyszer. – az út csendesen telt, egy szót se szóltak egymáshoz. Gavin, mintha örült is volna ennek... de valami mégis aggasztotta.

- Mondott neked.. valamit? – kérdezte, miközben leállt az utca szélére.

- Szükséges a nyomozáshoz? – fordult felé Connor dacosan. – Nem hiszem. Amúgy is legközelebb, ha nem segít a küldetés végrehajtásában.

- Hohóhó! Hátrébb az agarakkal! – morogta a felügyelő. – Te csak egy rohadt android vagy, aki segédkezik a nyomozásban. Ne beszélj úgy, mintha te lennél itt a felettes.

- Társak vagyunk, de maga csak... – Connor az ajkaiba harapott.

- Mit tettem? Mondd ki, Connor! Felcsesztél! – ragadta meg a nyakkendőjét. – Mondd ki, Connor! Szólásszabadság, s egyenlő jogokat hirdettek Markusék! Mondd ki vasdoboz!

- Maga egyszerűen... végignézte volna ha meghalok?... – Gavin gúnyosan elmosolyodott.

- Te csak egy.. kibaszott gép vagy. – Connor érezte, hogy a szíve üteme felgyorsul, majd lassan mintha csak megállt volna...

- Tudom – suttogta. – Tudom... s sajnálom – nyitotta ki az ajtót, majd kiszállt rajta. – Köszönöm a közös munkát.

- Mit vártál? Hogy megsajnállak? – Gavin megragadta Connor karját, s mélyen belefúrta tekintetét az androidéba. – Én nem sajnálok senkit, akár gép, akár ember. – de továbbra se engedte el Connor karját. – Mit mondott?

- Kopjon le... – dohogta Connor, de Gavin nem engedte el a kezét. Az android neki lökte az ablaknak a rendőrt, s feltérdelt az anyósülésre. Gavin hirtelen zavarban érezte magát. Connor kirántotta a zsebéből a fegyvert, s a férfi homlokához emelte.

- Mi ütött beléd?

- Ha gép vagyok, akkor... – megragadta a férfi csuklóit s az ablakhoz passzírozta a férfit. – Miért vagyok erre képes? – nézett mélyen a szemeibe, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve lágy csókot lehelt Gavin remegő ajkaira. Csak egy másodperc volt... majd Connor el is illant... mintha sose létezett volna.

Markus szemszöge

    Az esőcseppek lassan kúsztak le az öltönyömön, átfestve a szürke bársonyt a csillagtalan éjszakák képére. Türkizkék nyakkendőm, mint megtépázott zászló ölelte át nyakamat, védelmezve az árnyaim szorításától, akik mögöttem kullogtak. Fehér ingem meggyötörten csókolgatta bőrömet, hogy sebhelyeimet leápolja. Lábaim fáradhatatlanul szelték az utcákat, de mintha maguk se tudták volna merre tartok, néha fáradtan csuklottak össze, pihenést követelve. Ilyenkor megfürdőztem az esőcseppek harmatjában, lemosva minden bűnömet, melyet az elmúlt hónapokban követtem el. Könnyeimé váltak a kristálycseppek, de nem bánatom hírnökeiként tetszelegtek, hanem győzedelmünk örömkönnyei voltak. Amint az eső cirógatása abbamaradt, s csupán a szellő játszadozott a harmatkönnyekkel, újból útnak indultam, letépve gondolataim láncait, szemeim előtt, csak a múltam halovány alakjai derengtek.

   A város fáradt óriásként vánszorgott előttem. Alakja egészen emberivé formálódott az évek során, testét a felhőkarcolók rengetege alkotta, melyek büszkén érintették meg a felhők aranyló sarkait, a karjait a széles utcák labirintusa tette ki, melyek vékony fonalként kötötték össze a város darabkáit. Arca a képmásunk volt, embereké s androidoké, érzéseink skálája fogyatkozóban volt csupán... Szemei fénylettek, mint egykor lelkünk lámpásai, de e lámpások is csak utcai fények voltak, árvák s nincstelenek. De ott voltunk egymásnak. Egészek voltunk, mikor kialudtak a város fényei, kitartunk, mint ez a óriás, hogy majd évek múltán a tenyerén hordozzon minket, mikor újból előre kap, s életet lehel törött üvegmécsesébe.

   Éreztem, hogy az idő sürget; kezei vállamra nehezednek, ahogy az utcákat szelem. Éreztem, hogy keresnek ott, ahol kellene lennem, de szívem ide vonzott, hogy elmerülhessek a gondolataimban, s feltöltődve térjek vissza, hogy számíthassanak rám. Hallottam hangjukat gondolataim birodalmában, de mintha csak a vízben fuldokolva beszéltek volna... Az eső eleredt, hogy a hangok elcsituljanak s átengedjenek a békesség óceánján.

Szívem mégis rettegett, hogy mi vár ott, ahová tartok. Mi vár ott, ahonnan a történetem indult. A sír, amiből kisétáltam. A társaim, akik ott lelték végüket...

  De, amint szemeim elé tárult a bennem égő undor képe... Könnyeim megeredtek a valóság irgalmas arca előtt. Az egykor még „android temetőnek" kikiáltott szemétlerakó helyén, virágok bontottak szirmokat, táplálékuk nem más lehetett, mint a holtak negédes üdve. A virágok rengetegében egy lugas pihent, kovácsoltvas szárnyai hívogatóan nyújtóztak felém, így képtelen voltam ellenállni, óvatos léptekkel megközelítettem az aranysárga tetejű építményt, s lehuppantam a padra, mely a napsugártető alatt helyezkedett el. Arcomra lágy mosoly festette fel magát, miközben nagy levegőt vettem s felsóhajtottam. Az álom pillangóképében szállt a pilláimra, de amint elmerülhettem volna a semmi örömében, a valóság ismét maradásra bírt...

- Markus? – a vízcseppek tengerként háborogtak, miközben beleugrott a pocsolyák rengetegében. Szőke tincsein aprócska cseppek pihentek, türkizkék szemei aggódva kutatták valóm igazát. A férfi tanácstalanul álldogált a rózsák rengetegében, ujjait tördelve táncolt a világgal, hogy megtalálhasson.

- Simon? – álltam fel, s a homlokomat ráncolva sétáltam ki a menedéket nyújtó pagoda alól.

- Markus, mindenki téged keres. – vállat vontam, mire Simon kérdőn felvonta a szemöldökét. – Szükségünk van rád.

- Adj legalább tíz percet – támaszkodtam neki egy gerendának, miközben végigmértem a csapzott férfit. Simon bólintott, miközben maga is besétált a menedék alá. Pár pillanatig némán álldogáltunk, s hallgattuk az eső zuhogását, majd Simonra pillantottam:

- Lehet... több időre lesz szükségem, Simon. Gondolkodnom kell.

- Még egy kicsit tarts ki – mosolygott rám. – Utána megpihenhetsz.

- Hónapok óta tárgyalunk... hónapok óta, lassan egy fél éve lesz, hogy elkezdtük. – suttogtam. Simon némán bólintott, tisztában volt vele, maga is kivette a részét a munkából. Josh mellett, ő volt a másik jobb kezem. A felettébb csendes, ugyanakkor aranyszívű férfi, maga volt a megtestesült tisztaság. Vagyis... az ő kezeihez nem tapad annyi vér, mint az enyémhez...

- Csodaszépek ezek a rózsák – szakított le egy szálat, de amint eltépte volna egy tüske az ujjába szúródott, így fájdalmasan feljajdult s ajkai közé vette sérült ujját.

- S igen veszélyesek – kuncogtam, közelebb lépve a férfihez. –Nem árt vigyázni velük. – Simon arcán kék búzavirágok jelentek meg, miközben lesütötte a szemeit.

- Miért jöttél ide egyedül?...

Simon szemszöge

   Markus némán meredt rám, felemás szemeiben halovány bánatfelhők bolyongtak az örök pusztaság peremén. Arcizmai megrezzentek, kezei ökölbe szorultak, mintha csak a levegőt markolta volna utolsó erejével... Teste már csak egy porhüvely volt, mely lelkét őrizgette, míg várta mikor törik darabjaira, mint gyenge porcelán...

- A magány mindig is a társam volt – válaszolt, miközben kihúzta nyakából a nyakkendőjét, elszakította, majd bekötözte vérző ujjamat. – Már hiányolt. – engedett el, s leült a harmatos fűbe. Beleszippantott a levegőbe, s lehunyta a szemeit. A homlokomat ráncolva meredtem rá.

- Előttem nem kell megjátszanod magadat. – Ültem le mellé, s felhúzva térdeimet, rájuk feküdtem. Szőke tincseimbe beletúrt a hideg szél, s végigborzolta egész testemet, de egyetlen dolgot éreztem csak, Markus tekintetét rajtam, mely parázslott, s lassan elégetett. Ajkaimra lágy mosoly kúszott, képtelen voltam elpalástolni a szemeim körül kivirágzó szarkalábakat. A férfi felsóhajtott, majd egyszerűen felnevetett.

- Simon, ugye nem tévedtem? Nem tettem olyat, amire nem lehetnék büszke? – suttogta, hangja, pedig halványodni kezdett, mintha Markus is lassacskán el akart volna tűnni...

- A magány nem válaszol... így jó vagyok én is? – pillantottam felé, mire a férfi megrökönyödött. – Változtat-e a helyzeten, ha én hazudok neked? – Markus hirtelen megragadta a kezeimet s a földre nyomott. Felém ült és villámokat szóró tekintete zivatart festett szemeim horizontjára. A szürkés-kék felhők, nem tejszínes rózsaszínben úsztak, inkább a véres sárgák rengetegében... Talán irigyek lehetettek az igazságra, vagy még sose voltak igazán szerelmesek...

- Nem kértem, hogy hazudj...

- S szerinted... a boldogságodért nem hazudnék önszántamból? – kérdeztem könnyes szemekkel. Markus arca megrándult, szorítása erősebbé vált. – Bárhova követnélek, Markus. Ha vérrel festenéd fel a jövőképét, én lennék az, aki az ecsetet nyújtaná...

- Meg se kérdőjeleznél? – kiáltott rám, remegő ajkakkal.

- Ha hazudnál magadnak esetleg... ha a célod megváltozna. Ha te... nem te lennél.

- Nem is ismersz igazán! – jelent meg könnyfátyol a szemei előtt. Éreztem, hogy túl messzire mentem, de nem volt visszaút.

- De a barátod vagyok. S azt akarom... – Markus hirtelen elengedte a csuklóimat, s a mellkasomra feküdt... Körbeölelte a derekam, s magához szorított. Felpillantottam ez égre. A türkiz óceán némán hullámzott, a hófehér hajók lágyan ringatóztak habjain. Az aranysárga világítótorony, nem engedte, hogy elvesszenek a galaxisok árjában. A virgonc halak megfürdőztek a édes nedűben, énekük előcsalogatták a sziréneket, melyek színes maszkabált rendeztek a sziromcsókok szellő táncában.

- Köszönöm – motyogta Markus egyszer, miközben beletúrt tincseim közé. Nem válaszoltam, inkább csak élveztem kezeinek gyöngéd cirógatását. Ujjai végigszántottak a fejem tetején, majd lassacskán megsimították a homlokomat, megérintették az orrom hegyét, s megpihentek száraz ajkaimon. Éreztem, hogy arcom a búzavirágok ruháját ölti magára, miközben a szívem egyre hevesebben dobog... – Sajnálom – A kéz melengető érintése megszűnt, csupán a jéghideg valóság maradt. S a félelem árnyai, melyek maguknak akarnak...

- Markus – óvatosan felültem, miközben Markus arcát fürkésztem. Képtelenség volt bármit is leolvasni róla... A férfi nem nézett rám, a távolba révedt. A könnyeim lassan kúsztak végig az arcomon, zokogásom betöltötte a ligetet. Szemeim kivörösödtek, alig kaptam levegőt.

- Nem teheted – dohogtam a könnyeimmel küszködve. – Nem hagyhatsz magamra, a gondolataimmal... s az érzéssel, hogy többet jelentek számodra, mint egy társ.

- Tévedtem.

- Ne hazudj! – ordítottam teljesen kikelve magamból. Markus rám pillantott, majd leguggolt hozzám. Megsimította az arcom, de még mindig nem mondott semmit.

- North miatt? – motyogtam. Markus megcsóválta a fejét, miközben a fülem mögé tűrt néhány rakoncátlan tincset. – Akkor miattam?

- Simon, a jövő miatt.

- Nem tudnál egyszer a pillanatnak élni? – néztem rá reménykedve. Markus felvonta a szemöldökét. – Ennek a pillanatnak. – megérintette az arcomat, s aprócska köröket rajzolt a bőrömre.

- S meddig tarthat ez a pillanat? – hajolt közelebb, orrhegye súrolta az enyémet. Tekintetét az enyémbe fúrta, így láthattam a szenvedélye lángját, mely némán forrongott bensőjében.

- Ameddig akarod – leheltem ajkaira, mikor csókba fonódtunk. Kedves volt, s lágy. Markus igazi énje, melyet keveseknek mutatott meg...