A perceket számolod, miközben felkocogsz a lépcsőn, egyszer meg is botlasz, s beütöd a térdeidet. A fájdalom betölti az egész testedet, minden porcikádat égetve felemészti, s nem hagy semmit se hátra. Lassan feltápászkodsz, de a fegyvered kiesik a kabátod zsebéből, rá esik a lépcsőre, s darabjaira hullik, szinte látod, hogy fekete szilánkjai beterítik a lépcsőházat. Ajkaidba harapsz, s lehunyod a szemeidet. Csak egy dolog lebeg a szemeid előtt. Meg kell állítanod Connor-t. Beletúrsz sötétbarna tincseid közé, vérző sebeidet nyalogatod, mint egy sebzett vad, s lassacskán felemelkedsz. Mint egy főnix, mely hamvaiból támad újjá, te csak elengeded az előítéleteidet. A tested legszívesebben feladná, a szíved, majd kiugrik a helyéről, alig kapsz levegőt, a karcolásaid száma növekszik, de te tovább mész, kapaszkodsz. A lépcsőfokokon, mintha csak átrepülnél, úgy törsz ki a tetőtér ajtaján.

- Connor, tévedsz – ordítod el magad, annak ellenére, hogy még nem is látod az androidot.

- Tegéd küldött Hank? – hangzik egy hang, az egyik oldal felől. A sötétség ködfelhőt von a szemeid elé, alig találsz el az androidig, aki kibiztosított fegyverrel kémleli a tüntetőket.

- Nem kell ezt tenned Connor, a világ megváltozott... – kérleled, s mellé lépsz. Nehezedre esik megállni a lábaidon, érzed, hogy az erőd lassan elhagy, de nem akarod ennyiben hagyni a dolgot. – Menjünk haza, Connor. – Az android nem mozdul. Kezeid ökölbe szorulnak, legszívesebben felordítanál, s neki rontanál, de látod, hogy szorongatja a ravaszt, így inkább magadban forrongsz.

- Nekem nincs otthonom, Nekem csak küldetésem van.

- S utána? Mi lesz azután, ha végrehajtod a küldetésed?

- Semmi – a válasza tőrként fúródik a szívedbe. A térdeidre borulsz, s képtelen vagy gátat szabni a könnyeidnek. Lassan kúsznak le az arcodon, miközben megremegnek a vállaid.

- Látod... nem különbözöl tőlünk - emberektől. Annyira gyenge vagy.. hogy képtelen vagy élni! Eldobsz mindent, a vágyaid miatt!

- Nekem nincsenek vágyaim... én csak egy feladatot teljesítő android vagyok. – fordul feléd, mogyoróbarna szemeiben, mintha megcsillanna valami, talán sajnálna? Kezeidbe temeted az arcod, nem akarod látni... undorodsz tőle.. mégis a hangja megnyugtat. – Ha valaki pedig meg akar akadályozni. – lassan felé emeled a kezedet, s megsimítod az arcát. Jéghideg. Lágy mosoly kúszik az arcodra, miközben Connort mustrálod, aki nem taszít el, ugyanakkor értetlenül mered rád. Feltekintesz az égre, melyből hópelyhek hullnak alá, s elolvadnak a rózsákat bontó arcodon. Lehunyod a szemeidet, de továbbra is cirógatod Connor arcát.

- Én gyenge vagyok, nem tudlak megakadályozni. – suttogod, miközben élvezed a hópelyhek hűvös érintését a bőrödön. Hirtelen a szél is feltámad, megcibálja hosszú, barna tincseidet.

- De... – érinti meg az arcodat Connor is, s elfordul a fegyverétől. Rápillantasz, s letörlöd a könnyeidet, miközben ajkaidra újabb mosoly kúszik. Csak mered rád, nem szól semmit, mintha azt várná olvass a gondolataiban. Fáradt vagy, napok óta gyötröd magadat, de ez a pillanat megérte azt a milliónyi szenvedést.

- Connor, te már nem csak egy gép vagy – fogod meg a kezét, s ujjaidat az övére kulcsolod. – Attól még, hogy annak vallod magad... mert nem akarsz kudarcot vallani a küldetésedben, már nem az vagy, aki voltál. – a hópelyhek a vállaidra nehezednek, a szívedről, pedig nagy kő esik le. Súlytalanná válsz, s szabaddá. A tetteidet megbocsájtják...

- Mi feladatom van akkor? Mi értelme van a létezésemnek? – néz rád tanácstalanul, a fején elsőnek sárgán, majd vörösen villogni kezd a led. Meg kell nyugtatnod, vagy elpusztítja magát.

- Fedezd fel magad, mi értelme van az életednek. Mi emberek is ezt tesszük. – suttogod, majd kicsit megszédülsz, s belezuhansz a karjaiba.

- Minden rendben? – kérdezi. Te csak bólintasz, s közelebb húzódsz hozzá.

- Sajnálom Connor, tudod.. én később jöttem rá erre, mint te. S meg lett ennek az ára is – gombolod ki a kabátod, s megmutatod a hasadon tátongó sebet. – Nem vészes, nem találta el létfontosságú szerveket.... csak – halkan felnyögsz, ahogy az android felemel.

- Ti emberek, őrültek vagytok – nem tudod megállni, hogy ne kacagj fel, de a nevetésed köhögésbe csap át. Gyengülsz, s ezt te is érzed. – Connor zaklatottan rohan ki a lépcsőházból, s mindenhol mentőt, vagy orvost keres.

- Mondom, hogy rendben vagyok – nyugtatod, miközben mellkasának döntöd a feje, s elképzeled dobogó szívét. Kicsit a magadéra emlékeztet.. Lassú, óvatos... majd elfakuló. Connor hangja betölti a forrongó teret. Segítséget kér. Lába alatt ropog a hó, tincsei kuszán belelógnak a szemeibe, ajkai legörbülnek. A távolban lángokban ringatózik a város... Körülöttetek elszenesedett, felborított autók, s holtak pihennek a meleg hótakaró alatt...

- Valamit... valamit még szerettem volna neked mondani – kétségbeesett, már maga se tudja mit beszél, de rád pillant.

- Mondd csak bátran – suttogod haloványan.

- Én azt hiszem... maga miatt... képtelen voltam lőni. Féltem, hogy mit fog rólam gondolni, ha végzek a deviánsokkal.

- Megvetettelek volna?

- Csalódott volna bennem.

- Igen.. ugyanolyan undorító embernek tartottalak volna, mint akik ezekkel a fegyver nélküli androidokkal harcolnak. Gyáva, embertelen... állatok... semmi többek. – újból felköhögsz, de ezúttal ajkaidon vér is távozik.

- (Név), tartson ki...

- Csak ennyit szerettél volna? – törlöd le ajkaidat, s ránézel. Connor eltűnődik, kicsit zavart.

- Nem – sóhajtja, te pedig megint elmosolyodsz. Lehunyod a szemeidet, s belekapaszkodsz az ingébe. – Én... – de már nem hallod, mit mond neked... a láz mély álmot lehel pilláidra.. Vajon képes leszel még felébredni?

***

   Madár csicsergésre ébredsz. Lassan kinyitod a szemeidet, s egy hófehér mennyezettel találkozol össze. A kórházban lehetsz. Kitekintesz az ablakon, s látod, hogy a hóesés elállt, az ablakodban, pedig egy didergő veréb csiripel. Egy kevéske mag van elé szórva azt csipegeti.

- Egészen átfagyott– suttogja egy hang mögüled, mire rémülten megfordulsz, s Connorral találod szembe magadat. Az android furcsa dolgot tesz. Elmosolyodik. – Jobban érzed magad? – bólintasz, s kitakarod magadat a hálókönnyed alatt egy kötés pihen. Felsóhajtasz, most már minden rendben van.

- Mi történt? – kérdezed. Connor feláll a székről, s szór még egy kis magod a madárka elé.

- Vége van, győztek. – mered ki a távolba, de kevésbé se tűnik csalódottnak. – Végül is így kellett történnie. Próbálsz felállni, de még mindig fáj minden mozdulat. Connor, amint észreveszi manővered, melléd siet, s leül az ágy oldalára.

- Pár napot még itt kell maradnod, azt mondták darabokban voltál... – nagyot nyelsz. – Kérlek, legközelebb ne kerülj ilyen közel ahhoz a bizonyos halálhoz. – hajol hozzád közelebb, mire a szemeid elkerekednek, s vörös rózsák nyílnak arcodon.

- Persze – sóhajtod, de Connor nem távolodik. – Igen?

- Emlékszel valamire, veled meg velem kapcsolatban? – suttogja.

- Öhm... – gondolkozol el, de képtelen vagy válaszolni.

- A bátorságodért ígértem neked valamit – bólintasz, mintha csak értenéd miről van szó. Az android megérinti az arcodat, majd még közelebb von magához, s lágy csókba fonja az ajkaid, olyan gyorsan történik ez az egész, hogy még fel se fogod. Csókja ugyan kellemes, kicsit bele is borzongsz, s miután elenged, kicsit meglepődsz.

- Egy csók? – nyögöd ki, s próbálsz megnyugodni... A szíved verése ezerszeresére gyorsul, a gyomrodban pillangók hadakoznak, az arcodon, pedig önelégült mosoly ül.

- Te meg láttad bennem az embert, én megláttam benned a társam... – áll fel s kitárja az ablakot. A veréb elreppen, a szél feltámad. – Egy új jövő kezdetét...