Az esőcseppek lassan kúsztak le az öltönyömön, átfestve a szürke bársonyt a csillagtalan éjszakák képére. Türkizkék nyakkendőm, mint megtépázott zászló ölelte át nyakamat, védelmezve az árnyaim szorításától, akik mögöttem kullogtak. Fehér ingem meggyötörten csókolgatta bőrömet, hogy sebhelyeimet leápolja. Lábaim fáradhatatlanul szelték az utcákat, de mintha maguk se tudták volna merre tartok, néha fáradtan csuklottak össze, pihenést követelve. Ilyenkor megfürdőztem az esőcseppek harmatjában, lemosva minden bűnömet, melyet az elmúlt hónapokban követtem el. Könnyeimé váltak a kristálycseppek, de nem bánatom hírnökeiként tetszelegtek, hanem győzedelmünk örömkönnyei voltak. Amint az eső cirógatása abbamaradt, s csupán a szellő játszadozott a harmatkönnyekkel, újból útnak indultam, letépve gondolataim láncait, szemeim előtt, csak a múltam halovány alakjai derengtek.
A város fáradt óriásként vánszorgott előttem. Alakja egészen emberivé formálódott az évek során, testét a felhőkarcolók rengetege alkotta, melyek büszkén érintették meg a felhők aranyló sarkait, a karjait a széles utcák labirintusa tette ki, melyek vékony fonalként kötötték össze a város darabkáit. Arca a képmásunk volt, embereké s androidoké, érzéseink skálája fogyatkozóban volt csupán... Szemei fénylettek, mint egykor lelkünk lámpásai, de e lámpások is csak utcai fények voltak, árvák s nincstelenek. De ott voltunk egymásnak. Egészek voltunk, mikor kialudtak a város fényei, kitartunk, mint ez a óriás, hogy majd évek múltán a tenyerén hordozzon minket, mikor újból előre kap, s életet lehel törött üvegmécsesébe.
Éreztem, hogy az idő sürget; kezei vállamra nehezednek, ahogy az utcákat szelem. Éreztem, hogy keresnek ott, ahol kellene lennem, de szívem ide vonzott, hogy elmerülhessek a gondolataimban, s feltöltődve térjek vissza, hogy számíthassanak rám. Hallottam hangjukat gondolataim birodalmában, de mintha csak a vízben fuldokolva beszéltek volna... Az eső eleredt, hogy a hangok elcsituljanak s átengedjenek a békesség óceánján.
Szívem mégis rettegett, hogy mi vár ott, ahová tartok. Mi vár ott, ahonnan a történetem indult. A sír, amiből kisétáltam. A társaim, akik ott lelték végüket...
De, amint szemeim elé tárult a bennem égő undor képe... Könnyeim megeredtek a valóság irgalmas arca előtt. Az egykor még „android temetőnek" kikiáltott szemétlerakó helyén, virágok bontottak szirmokat, táplálékuk nem más lehetett, mint a holtak negédes üdve. A virágok rengetegében egy lugas pihent, kovácsoltvas szárnyai hívogatóan nyújtóztak felém, így képtelen voltam ellenállni, óvatos léptekkel megközelítettem az aranysárga tetejű építményt, s lehuppantam a padra, mely a napsugártető alatt helyezkedett el. Arcomra lágy mosoly festette fel magát, miközben nagy levegőt vettem s felsóhajtottam. Az álom pillangóképében szállt a pilláimra, de amint elmerülhettem volna a semmi örömében, a valóság ismét maradásra bírt...
- Markus? – a vízcseppek tengerként háborogtak, miközben beleugrott a pocsolyák rengetegében. Szőke tincsein aprócska cseppek pihentek, türkizkék szemei aggódva kutatták valóm igazát. A férfi tanácstalanul álldogált a rózsák rengetegében, ujjait tördelve táncolt a világgal, hogy megtalálhasson.
- Simon? – álltam fel, s a homlokomat ráncolva sétáltam ki a menedéket nyújtó pagoda alól.
- Markus, mindenki téged keres. – vállat vontam, mire Simon kérdőn felvonta a szemöldökét. – Szükségünk van rád.
- Adj legalább tíz percet – támaszkodtam neki egy gerendának, miközben végigmértem a csapzott férfit. Simon bólintott, miközben maga is besétált a menedék alá. Pár pillanatig némán álldogáltunk, s hallgattuk az eső zuhogását, majd Simonra pillantottam:
- Lehet... több időre lesz szükségem, Simon. Gondolkodnom kell.
- Még egy kicsit tarts ki – mosolygott rám. – Utána megpihenhetsz.
- Hónapok óta tárgyalunk... hónapok óta, lassan egy fél éve lesz, hogy elkezdtük. – suttogtam. Simon némán bólintott, tisztában volt vele, maga is kivette a részét a munkából. Josh mellett, ő volt a másik jobb kezem. A felettébb csendes, ugyanakkor aranyszívű férfi, maga volt a megtestesült tisztaság. Vagyis... az ő kezeihez nem tapad annyi vér, mint az enyémhez...
- Csodaszépek ezek a rózsák – szakított le egy szálat, de amint eltépte volna egy tüske az ujjába szúródott, így fájdalmasan feljajdult s ajkai közé vette sérült ujját.
- S igen veszélyesek – kuncogtam, közelebb lépve a férfihez. –Nem árt vigyázni velük. – Simon arcán kék búzavirágok jelentek meg, miközben lesütötte a szemeit.
- Miért jöttél ide egyedül?...
Simon szemszöge
Markus némán meredt rám, felemás szemeiben halovány bánatfelhők bolyongtak az örök pusztaság peremén. Arcizmai megrezzentek, kezei ökölbe szorultak, mintha csak a levegőt markolta volna utolsó erejével... Teste már csak egy porhüvely volt, mely lelkét őrizgette, míg várta mikor törik darabjaira, mint gyenge porcelán...
- A magány mindig is a társam volt – válaszolt, miközben kihúzta nyakából a nyakkendőjét, elszakította, majd bekötözte vérző ujjamat. – Már hiányolt. – engedett el, s leült a harmatos fűbe. Beleszippantott a levegőbe, s lehunyta a szemeit. A homlokomat ráncolva meredtem rá.
- Előttem nem kell megjátszanod magadat. – Ültem le mellé, s felhúzva térdeimet, rájuk feküdtem. Szőke tincseimbe beletúrt a hideg szél, s végigborzolta egész testemet, de egyetlen dolgot éreztem csak, Markus tekintetét rajtam, mely parázslott, s lassan elégetett. Ajkaimra lágy mosoly kúszott, képtelen voltam elpalástolni a szemeim körül kivirágzó szarkalábakat. A férfi felsóhajtott, majd egyszerűen felnevetett.
- Simon, ugye nem tévedtem? Nem tettem olyat, amire nem lehetnék büszke? – suttogta, hangja, pedig halványodni kezdett, mintha Markus is lassacskán el akart volna tűnni...
- A magány nem válaszol... így jó vagyok én is? – pillantottam felé, mire a férfi megrökönyödött. – Változtat-e a helyzeten, ha én hazudok neked? – Markus hirtelen megragadta a kezeimet s a földre nyomott. Felém ült és villámokat szóró tekintete zivatart festett szemeim horizontjára. A szürkés-kék felhők, nem tejszínes rózsaszínben úsztak, inkább a véres sárgák rengetegében... Talán irigyek lehetettek az igazságra, vagy még sose voltak igazán szerelmesek...
- Nem kértem, hogy hazudj...
- S szerinted... a boldogságodért nem hazudnék önszántamból? – kérdeztem könnyes szemekkel. Markus arca megrándult, szorítása erősebbé vált. – Bárhova követnélek, Markus. Ha vérrel festenéd fel a jövőképét, én lennék az, aki az ecsetet nyújtaná...
- Meg se kérdőjeleznél? – kiáltott rám, remegő ajkakkal.
- Ha hazudnál magadnak esetleg... ha a célod megváltozna. Ha te... nem te lennél.
- Nem is ismersz igazán! – jelent meg könnyfátyol a szemei előtt. Éreztem, hogy túl messzire mentem, de nem volt visszaút.
- De a barátod vagyok. S azt akarom... – Markus hirtelen elengedte a csuklóimat, s a mellkasomra feküdt... Körbeölelte a derekam, s magához szorított. Felpillantottam ez égre. A türkiz óceán némán hullámzott, a hófehér hajók lágyan ringatóztak habjain. Az aranysárga világítótorony, nem engedte, hogy elvesszenek a galaxisok árjában. A virgonc halak megfürdőztek a édes nedűben, énekük előcsalogatták a sziréneket, melyek színes maszkabált rendeztek a sziromcsókok szellő táncában.
- Köszönöm – motyogta Markus egyszer, miközben beletúrt tincseim közé. Nem válaszoltam, inkább csak élveztem kezeinek gyöngéd cirógatását. Ujjai végigszántottak a fejem tetején, majd lassacskán megsimították a homlokomat, megérintették az orrom hegyét, s megpihentek száraz ajkaimon. Éreztem, hogy arcom a búzavirágok ruháját ölti magára, miközben a szívem egyre hevesebben dobog... – Sajnálom – A kéz melengető érintése megszűnt, csupán a jéghideg valóság maradt. S a félelem árnyai, melyek maguknak akarnak...
- Markus – óvatosan felültem, miközben Markus arcát fürkésztem. Képtelenség volt bármit is leolvasni róla... A férfi nem nézett rám, a távolba révedt. A könnyeim lassan kúsztak végig az arcomon, zokogásom betöltötte a ligetet. Szemeim kivörösödtek, alig kaptam levegőt.
- Nem teheted – dohogtam a könnyeimmel küszködve. – Nem hagyhatsz magamra, a gondolataimmal... s az érzéssel, hogy többet jelentek számodra, mint egy társ.
- Tévedtem.
- Ne hazudj! – ordítottam teljesen kikelve magamból. Markus rám pillantott, majd leguggolt hozzám. Megsimította az arcom, de még mindig nem mondott semmit.
- North miatt? – motyogtam. Markus megcsóválta a fejét, miközben a fülem mögé tűrt néhány rakoncátlan tincset. – Akkor miattam?
- Simon, a jövő miatt.
- Nem tudnál egyszer a pillanatnak élni? – néztem rá reménykedve. Markus felvonta a szemöldökét. – Ennek a pillanatnak. – megérintette az arcomat, s aprócska köröket rajzolt a bőrömre.
- S meddig tarthat ez a pillanat? – hajolt közelebb, orrhegye súrolta az enyémet. Tekintetét az enyémbe fúrta, így láthattam a szenvedélye lángját, mely némán forrongott bensőjében.
- Ameddig akarod – leheltem ajkaira, mikor csókba fonódtunk. Kedves volt, s lágy. Markus igazi énje, melyet keveseknek mutatott meg...
